KritikaTüskevár Nádas tavonArdai Zoltán
Az új Tüskevár-adaptáció alapkérdése, átadható-e még ma is az eredeti regény és a tévésorozat elemi természetélménye. Fekete István legolvasottabb műve épp nem a szerző szintén népszerű állatregényei közül való: a Tüskevár tárgya egy kamaszodni kezdő kisiskolás fiú lenyűgöző környezetváltása. A központi szereplőt hirtelen elnyeli a nedves bozót, hogy a vakáció végére megváltozottan vesse ki őt. A nyári élményfolyam utólagos rálátásban az egységes Esemény alakját ölti, irányadó beavatássá lényegül a városi nebuló és utánaeredő hasonszőrű barátja emberré válásában. Éppen a vadonbeli bestiáriumhoz, mintegy az őstűzhöz történő visszaérkezés által alakul így – hogyan lehetséges ez? Nos, nincsenek állandó életveszélyben, nincsenek sok ezer kilométerre a civilizációtól, nem valami 19. századi típusú gyerek-robinzonád részesei, és az ilyen történetek 20. századi riposztjai közé sem sorolható az övék. A Tüskevár más kunsztnak a klasszikusa: úgy kelt olvasóiban intenzív kaland-izgalmat, hogy felszínre nézve, a híres és kevésbé híres kalandregényekhez képest úgyszólván nem történik benne semmi. A színhely itt a Honi Berek (a falvakkal közrefogott Kis-Balaton), és a fiúk meg az eleven anyatermészet közt mesteri közvetítő-lény is munkálkodik, egy sokat látott pákász és vízicsősz személyében. Matula anélkül képviseli itt „az igazi kultúrát” (melynek áthatása hiányában a civilizáció szenved), hogy alakjára akár csak árnyéka is vetülne kimódoltságnak, holmi tézisregényi ideologizmusnak. 1957-ben, amikor a könyv megjelent, vagy akár tíz évvel később, amikor tévés adaptációja készült, még sokak számára bőven ismerősnek hatott egy olyan táj-járó öreg, mint amilyet Bánhidi László legendás kedvvel alakított. A perlonfonalas varsákkal operáló brigádhalászat csak a ’70-es években vált általánossá; még a borászat komolyabb züllése is csak ’69-től számítható nálunk.
A valahai tévébemutató után majdnem negyven évvel Balogh György és stábja színes moziváltozat forgatásába fogott (jobbára Tisza-menti vadregényes helyszíneken), olyan szkript alapján, amely nagyjából jelenetről jelenetre követi a regény és az első átültetés cselekménymenetét. Remake-ről van tehát szó, amely egyben immár retró is lehetne – vagy lehetne épp fanyar persziflázs is, ha a mozifilmben a valahai kisdiákok helyén, akik oly engedelmesen hajlottak az
ó-barbár természet-leckék fogadására, neobarbár hangoltságú, rátartian mobiltelefon-függő Tutajos és Bütyök lépne fel. Utóbbi esetben azonban az új változat nem annyira a hasonló és kevésbé hasonló kisiskolásokhoz szólna (de talán még az előbbi esetben sem), mint inkább a tévésorozat emlékét régtől őrző középkorúakhoz. Velük folytatna gondolati párbeszédet, amelyhez egy rövidjátékfilm – egyetlen epizódot kiemelve – jobban illenék: az egészestés terjedelem mértéktévesztés lenne. Mármost a ténylegesen elkészült – éspedig állami alapfinanszírozás nélkül, hét évnyi viszontagságon át elkészült – mozi-látványosság tartama teljességgel indokolt. Az eredmény: megnézni érdemes, természetfilmes erényekben gazdag, a jelenben játszódó „családi mozi”, amelyben megoldásra ugyan nem talált a 2000-en túli megújrázás elvi alapproblémája, de nem minden kellem nélkül lett félretolva és
elálcázva.
A mozi-Tüskevár képi-lírai oldala egyes szakaszokban és pillanatokban igen erős, telített, olykor egészen révült, nem is pusztán technikai többletekkel a (szintén nem épp szánnivaló képiségű) tévé-sorozathoz mérten, míg dramatikus oldalán sokkal lyukacsosabb hitelű – ugyanezen összehasonlításban a ’67-ben felvett dialógusok hangsúlyai, az akkori szereplő személyek gesztusai áradóan adódtak valahonnét, a mostani felvételeken viszont megfelelőik gyakran stilizáltnak hatnak, vagy felmerülő fosszíliákként különülnek el (a fiúk egyébként, mint gimnazista laklik jelennek meg ezúttal). Mégis, mivel a színészi játék rendre jobb itt annál valamivel, hogy már hamisságról kelljen beszélni, a fő célközönség beleélése még zavartalan is lehet. Őket talán közelebb sodorhatja a film az élethez, míg az érettebb nézőt éppoly lágy hullámokon távolabb ringatja attól, Vajda János tavi versét idézően ( „mese, csalódás, álom…”). Utóbbiaknak módjukban áll a szövegesebb jelenetek akaratlan stilizációs hatását amolyan hommage-játéknak felfogni, mely hangulati összetevő lassan összesimul a rézsútos fények közt lotyogva úszó ladik, a nyárcsend, a hatalmas ráérősség virtuális élményével.
Tüskevár – magyar, 2012. Rendezte: Balogh György. Írta: Fekete István regényéből Balogh György. Kép: Gulyás Ákos. Zene: Szalai Péter, Farkas Róbert. Hang: Császár Gábor. Vágó: Fekete Mátyás. Producer: Ferenczi Gábor, Tőzsér Attila. Szereplők: Kovács Lajos (Matula), Nagy Marcell (Tutajos), Péntek Bálint (Bütyök), Eperjes Károly (István), Molnár Piroska (Piri mama), Pogány Judit (Náncsi néni), Rékasi Károly (Kengyel), Détári Enikő (Kengyelné). Gyártó: Tüskevár 2012 Fény Film. 90 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 997 átlag: 5.53 |
 |
|
