Schubert Gusztáv
Az etnofilmezés egyre kínosabb nagy tabuja: a nemes szándék dacára a „vademberek” és az etnográfus nem egyenrangú felekként vesznek részt benne.
Nanuk, az eszkimó, a némafilm korszak leghíresebb etnofilmjének címszereplője a valóságban sohasem létezett. Kitalált alak, mint Gulliver vagy Don Quijote. Igazi neve Allakarialuk volt, feleségei, akiket egy mulatságos jelenetben kirámol a kajakjából, valójában a rendező, Flaherty ágyasai, a fókavadászat híres jelenetében pedig, amelynek valósághűségére André Bazin, a nouvelle vague kiváló kritikusa szinte esztétikát alapított, egész inuit-statisztéria segítette a nagy vadászt, természetesen a kamera számára láthatatlanul. Miköz ben a zord északi természettel bátran és eredményesen megküzdő Nanuk hőstörténete mindenütt lenyűgözte a nézőket, az sem volt igazán publikus, hogy a címszereplő a forgatás után két évvel alulmaradt e küzdelemben, éhen halt eredménytelen vadászexpedíciója során. Flaherty etalonná vált néprajzi filmje – és ebben olyan klasszikusok kal osztozik, mint a Föld, kenyér nélkül – bővelkedik tehát retusált vagy megrendezett jelenetekben. (A forgatás valódi körülményeit 1987–88 során rekonstruálta, és „leplezte le” a helyszínen két francia filmes, Régnier és Massot.) Az etnológiai filmet máig végigkísérő paradoxon, hogy legkiválóbb példái nem állják ki a tudományos hitelesség próbáját. Szubjektívek, költőiek, újrajátsszák, átrendezik a valóságot. És mégis igazuk van. Hogy is van ez? Az ellentmondás csak addig szorongat, míg hiszünk abban, hogy létezhet tökéletes valóságmásolat. Nincs, és ezer oka van, ami miatt nem is lehet.
Bazin a „tilos a montázs!” elvével vélte garantálni a valósághűséget, hogy aztán egy lábjegyzetben rögvest maga kezdje ki bombabiztosnak látszó teóriáját: ha már mindent abban a teljességben adott vissza a dokumentumfilm rendezője, ahogy az egymásra következett, mi a bizonyítéka annak, hogy a dolog a valóságban és nem egy, a kamera számára rekonstruált „színjáték” során esett meg? A rendező becsületszaván és a mi tárgyismeretünk mércéjén kívül nincs más garancia. Ha hiszünk is neki, hány olyan drámai esemény van, amely a maga csonkítatlan teljességében elfér egy mégoly terjedelmes dokumentumfilmben? A rítusok, táncok, dalok, mesék, esetleg egy sikeres vadászat története – ennyit képes az etnofilm valóban hitelesen, dokumentumértékűen közvetíteni, a lefilmezett kultúra töredékéről tudósítva. Mert az etnosz jóval több mint tárgyainak és szokásainak leltározható összessége. A kultúra nem holt tudás, hanem folyamatos párbeszéd az emberi és természeti környezettel. És ha ezt a néprajzi film nem veszi észre, tényleg a hazugság bűnébe esik.
A néprajz klasszikus korszakának nagy etnofilmesei tudatosan törekedtek arra, hogy leleplezzék: film és etnográfia objektivitása merőben látszólagos, és tökéletesen értelmetlen. Flaherty nem csalt, amikor átkeresztelte és idealizálta eszkimó-hősét, szubjektív, költői filmeket kívánt készíteni, csak annyiban volt „dokumentarista”, hogy a való világban nagyjában-egészében már készen álló nyersanyagból dolgozott (A Hudson-öböl inuitjainak életét a rendező szegről-végről ismerte: mielőtt filmjét leforgatta volna, már egy évtizedet töltött közöttük). Flaherty nem szenvtelen tudósa volt az eszkimóknak, nem is felszínes rajongója, hanem elfogult krónikása, akit lenyűgözött az a lelkierő, ügyesség és derű, amellyel az inuitok dacoltak a sivár környezettel. A Nanuk ilyenformán legalább annyit – ha nem többet – árul el Flahertyről, mint az eszkimókról. Mihelyst az etnográfus szemében az „adatközlők” személyiségekké változnak, a tudós átadja helyét a művésznek. Nem feltétlenül a költőnek, lehet belőle „drámaíró” is, ahogy az ötvenes évek legnagyobb hatású néprajzi filmesével, Jean Rouch-sal történt. „Pszichodrárnáinak” (Én, a néger; Emberi piramis) hősei többnyire városlakó afrikaiak – és maga a kamera. Rouch korszakos felismerése: ha az agresszív gépezetet lehetetlen elrejteni, ha nincs tökéletesen szenvtelen objektív, akkor csak egyet lehet tenni, be kell vonni az eseményekbe. Már csak azért is, mert „a kamera jelenlétében olyan dolgok történhetnek meg, amelyek nélküle sohasem”. (Módszerről és rendezőről bővebben tájékoztat Bikácsy Gergely francia filmtörténete és Kovács András Bálint cikke; Filmvilág 85/7.)
Nem hazudni azonban kevés. Mondani is kellene valamit. Rouch „megrendezett” etnofilmjei valójában inkább szociofilmek, hősei már nem egy ősi szokásrendet képviselnek, azt már levetették, vagy lemállott róluk. Velük könnyű szót érteni, nem „vadak” már, hanem a frankofón kultúrát jól-rosszul beszélő franciák. Az érintetlen törzsi kultúrák korlátja azonban áthághatatlan, nincs mód tolmácsolásra. A tudomány nem ismeri el a tudomány előtti gondolkodás egyenrangúságát, az a tudós pedig, aki mégis képes a beleérzésre, jó úton van afelé, hogy pápua vagy pigmeus legyen, akár Bradbury marsbéli krónikáiban a földről jött telepesek, akik egy nap arra ébrednek, hogy „bőrük sötét, szemük arany”, akár a kihalt marslakóké... Áthághatatlanul más a logikája annak a nyelvnek, amelyben legalább harminc szó van a hó különféle állagára, de egy sincs magára a hóra, mint azé, amely ezen finom különbségeket nem érzékeli, vagy legalábbis nem tartja fontosnak megnevezni. Két külön nyelven beszélünk: mi, etnofilmesek, etnofilmnézők egy elvont nyelven, a világfalu nyelvén, a primitívek pedig egy konkrét, érzéki nyelvet használnak, amelyben külön szó van arra a pillanatra, amikor a madár a faágra röppen („baka”).
Az etnológia sohasem tanulhatja el ezt az ősi, konkrét nyelvet. Talán egy fokkal közelebb kerülhet hozzá, ha a kamera lesz kutatóeszköze, s nem a modern köznyelv vagy a homályos tudományos terminológia. De a filmezés sem biztosítja automatikusan a megértést. A kép a modern ember számára elveszítette a konkrétságát, a dokumentumkép is fikció lett. A televízió a maga képözönével általánosítja az egyedi rettenet képét, mi már nem az aknatépte sebeket látjuk, hanem a Háborút, a fogalmat; az pedig mindig messze van. Rouch feketéi sírtak, amikor levetítette nekik a Vízilóvadászatot, és viszontlátták a törzs azóta meghalt tagjait. Hányszor kellene nekik lepergetni ezt a jelenetet, hogy végre modernül szenvtelenek legyenek, mint mi, és megértsék, csak egy képet látnak?
A törzsi társadalomban az a fajta látszatrealitás, amelyet fénykép és filmkép száz-százötven éve teremtett körénk, merőben idegen és felesleges, nem mintha a törzsi kultúra nem ismerne a valóságon túli világokat. Csak éppen tudja, hogy mit kezdjen vele: ami kéznyújtásnyira, látótávolságnyira van, az elérhetőség határain innen, az reális, ami túl, az mitikus. Mára tökéletesen meghódítottuk (realizáltuk) a mitikusat, a markunkban véljük tartani az elérhetetlent. És ez katasztrofális siker. Az olcsó századvégi miszticizmus nem változtat, inkább tódít ezen a hazugságon, mert nem a megismerhetetlent mitizálja, hanem a megismerhetőt.
Amikor Rouch újra és újra levetíti a törzsnek a hatvanévente ismétlődő dogon rituálét, a szigit, amelyből kettőnél több megismerését nem engedélyezi a törzsi szokás, tabut sért, mert éppen aurájától, „varázserejétől” fosztja meg az ünnepet. A mi oldalunkról nézve a titok filmrevétele nagy fegyvertény, a dogonok oldaláról szemlélve viszont értelmetlen, hosszútávon pedig katasztrofális hatású cselekedet. A dogonoknak (mavajánoknak, tupinambuknak, varamungáknak ...) nem azért nincs Kodakjuk és Arriflexük, mert fejletlenek, hanem mert semmi szükségük nincs fotókra és filmekre. Adjuk a pigmeus kezébe a kamerát? Saját szemével látja át egész világát, nem szorul rá a mozi, a tévé protézisére. Az etnofilm a mi bizniszünk. Etnofilmet az készít, akinek kamerája van, arról, akinek nincs. Az etnográfia kettős időszámítással dolgozik: Kamera előtt és Kamera után. A vadakról forgatott film mindig időutazás. A testet öltött fantázia. Csakhogy az időutazás mindig életveszélyes arra nézve, akit meglátogatnak. A legparányibb beavatkozás is felforgatja a múltat és jövendőt.
A szerény és ártatlan etnofilm tehát az önzés nagy természettörvényére épül: nem mi segítünk a „vadaknak”, ahogy azt hinni szeretnénk, hanem ők áldozzák föl magukat értünk. Értelmetlenül. Az etnográfus trófeái, az őskultúrák leírásai éppoly kevéssé idézik fel az egyszervolt életek titkát, mint a múzeumokban molyosodó bivalyfejek és oroszlánbőrök.
Az igazi primitíveknek, akiken még nincs nadrág, walkman és napszemüveg, kultúrájuk van, nekünk csak civilizációnk. A kultúra megáll magában, évszázadokig eljár tengelyén, változhat, de lényege ugyanaz marad: nem ön- és közveszélyes, nem éli föl létalapját, hanem újratermeli. A civilizációnak viszont folyton terjeszkednie kell, anyagi és szellemi téren egyaránt. A tudomány is expanzív. Kerül, amibe kerül. Etnográfusok és „vadak” találkozása mindig hódító és hódoló találkozása, a kérdés csak az, isteneik leszünk vagy istenítőik. A kamera istene pusztító isten, szemmel ver, tényleg elveszi a lelküket, ahogy Karl May indiánjai hitték.
Akkor már jobb, ha mindenestül a nosztalgia vezérel, a primitívben az elvesztett édent találva meg, melyet persze mindig a saját képünkre formálunk. Leni Riefenstahl teljes joggal utasította vissza, hogy az acélizmú dél-szudáni nubák között forgatott etnofilmjét lefasisztázzák. A film nem Riefenstahl fasizmusáról árulkodik, hanem arról a pánerotizmusról, amely annak idején a szuperférfiasnak látott nácizmushoz csábította: a nubákat kereste már akkor is.
Hogyan nézzünk e jogos kétségek után etnofilmeket? Ahogy halottak fotóit nézzük. Minden etnofilm „ártatlanság képe s bánaté”. Egyetlen tisztességes műformája a sírfelirat. A Mediawave nagydíjasa, a baka pigmeusok között készült belga film (Thierry Knauff: Baka) történetesen vidám epitáfium, olyasmi, amit régi fejfákon elvétve még a mi temetőinkben is fellelhetünk. Halottjai jól elvannak: vadászgatnak, halászgatnak, ágból, pálmalevélből kunyhót kerítenek, pipájukat körbeadva kvaterkáznak, elesteledvén pedig mesét hallgatnak a tűz körül, vagy táncba hívják Dzsengit, az erdő szellemét. Idill? Történetesen ugyanerről a törzsről készült pár éve egy angol dokumentumfilm is (Phil Agland: Baka. People of the Rainforest). Annak a pigmeus családnak és faluközösségnek a tagjai, akiket abban a hagyományosabb, részletezőbb etnofilmben látunk, szintén életvidám népek, nem a kamera kedvéért nevetgélnek. Ilyenek. Voltak. Ennek a filmnek a végén a szó szoros értelmében ott a sírfelirat: „Ali és kishúga boldogok. De az erdőt körös-körül irtják, az ő nemzedékük lesz az esőerdők népeinek utolsó generációja”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/07 04-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=93 |
