Sándor Pál
Kevés szorongásosabb állapot van annál, mint amikor egy rendező a forgatás előtti napon arra gondol, ha kiér a helyszínre reggel: mit fog mondani a színésznek. Miért beszélek általánosságban? Mit fogok mondani a színészeimnek? Miként próbálom rábírni őket arra, hogy azt tegyék, amit én akarok? És tudom-e, hogy mit akarok? Át tudom-e világítani számukra az emberi kapcsolatokat, vajon később, a vágóasztalon folyamattá tudnak-e majd válni a nem kronologikus rendben felvett színészi pillanatok?
Ez is általánosság. Konkrétabbnak kell lennem! ‘
A Szabadíts meg a gonosztól című filmemben, a hatodik munkámban találkoztam először azzal a rendezői feladattal, hogy mondandómat öt színész állandóan változó – a szeretet, a gyűlölet, az önfeláldozás az önzés tartományait átszövő– kapcsolatrendszerében ábrázoljam. A Szabadíts meg a gonosztól– szándékom szerint – színészfilm.
A hatvanas években, első filmjeinkben saját magunkat akartuk megfogalmazni. Rám, filmjeimre is vonatkozik az, ami korosztályomra: családi fényképalbumokat teregettünk a vászonra, kamaszkorunk (kamaszkorom) belső felvételeit idéztük a felvevőgép elé. Ennek megfelelően nemzedék-rendezőtársaimmal együtt megkerestük azt a színészt, vagy amatőrt, akitől nem kívántunk többet, mint hogy ránk hasonlítson (leginkább belülről), alkalmas legyen arra, hogy megszemélyesítsen bennünket a filmben. (Szabó István Bálint Andrásban, Kosa Ferenc és Gaál István Kozák Andrásban, Sára Sándor Balázsovits Lajosban, Simó Sándor Bujtor Istvánban látta meg önmagát. Én pedig egy ismeretlen szőke fiatalember, Ferenczi Gábor személyiségében éreztem otthonosnak magam.) A Régi idők focija forgatására mindennap megérkezett Garas, agyonmosott rózsaszínű ingében és nagyon fiatalon. Bement az öltözőbe, és kijött mint Minarik Ede. Hogy csinálta? Nem tudom. De a gyerekek, a focicsapat tagjai, a stáb. mindenki a forgatás egész ideje alatt Ede bácsinak hívta, jóllehet, tudta mindenki, hogy ő Garas Dezső. Attól a hosszú kabáttól, lenyúzott felöltőtől lett ez? Talán. A forgatás előtt a focicsapat tagjai fejest ugrottak egy jelmezraktárba. Ott álltam az ajtóban, és figyeltem, hogyan válogatják össze a srácok a ruhákat, melyekben majd jól érzik magukat, illik rájuk. Az egyik „negatívba” öltözött, csupa-csupa fehérbe; Kern elszürkült... és így tovább... de mindegyik úgy jött elő, hogy nem ismertem rájuk. Mássá lettek. Azzá.
A Szabadíts meg a gonosztól első forgatási napján, egy romos Bajcsy-Zsilinszky úti házban, megszólalt a tánciskola-jelenethez fölhasznált Karády-lemez. Ettől a pillanattól kezdve nem kellett instrukciót adnom: mindenki tudta a dolgát. Karády hangja megszervezte a kort, a hangulatot és a színészi feladatokat. Karády és a falak. Bachmann Gábor festett falai. Karády, falak, ruhák... Mi még? Frizurák: az a bizonyos hajviselet. Rátonyi Róbert sötét öltönyének bal zsebében az újság, kezében a tánciskolái csattogtató, szivarzsebében a szemüvegtok. Ojság, csattogtató, szemüvegtok: egy élet, egy jellem, egy magatartás. Többet mond, mint amennyit beszélünk róla: ez a tánciskolái igazgató alig várja, hogy szünet legyen, letehesse a facsattogtatót, orrára ültethesse a szemüveget, és visszamerülhessen újságja hírei közé.
Ezek kapaszkodók. Lépcsők. Fontos (kötelező!) megteremteni a színész számára, hogy a kellékek, a ruhák, a hajviseletek és a díszletelemek segítségével jól érezze magát. Innentől kezdve ő következik. A színész.
A színész többet tud nálam az emberekről. Nemcsak a szerepről, amit éppen játszik. Az emberekről. Sokkal több ember sorsát élte már át, mint én. A rendező a körülmények megteremtésével olyan helyzetbe hozza a színészt, hogy az megértse, tapasztalatainak melyik fiókját kell kiborítania, milyen emberismereti tartományát kell felderítenie.
Főszerepben: egy gimnazista (vagy kettő)
A Bohóc a falon főszereplője Fe-renczi Gábor III. gimn. oszt. tan. volt.
A Szeressétek Odor Emíliát! főszereplője Szabó Ildikó ugyancsak III-os gimnazista volt. Ebben a filmben szerepelt még néhány gimnáziumi osztályra való lány.
A Bohóc a falonhoz leszerződtettük igen fontos szerepre Szirtes Ádámot, akit nagyszerű színésznek tartok azóta is. Szirtesnek tíz forgatási napja volt. Az elkészült filmben – nem látható. Minden jelenetét kivágtuk, pedig Szirtes kitűnően csinált meg mindent, amit csak kértem tőle.
A Szeressétek Odor Emüiát!-ban Bulla, Sulyok, Törőcsik, Moór, Békés Rita, Ronyecz játszottak. Nem akármilyen színésznők. Sőt! Mostani megítélésem szerint mégsem voltak jók. Nem is lehettek, mert nem volt mit játszaniuk. Szirtesnek sem. nekik sem. Szituációk helyett csodálatos őspark volt. A jellemek helyett az Ybl-építette, varázslatos Wenkheim-kastély. A szerepek helyett a környezet.
Félreértés ne essék: nem tagadom meg az említett két munkámat, csak bizonyítani szeretném, hogy az akkor készült filmjeinkben, melyek más társadalmi helyzetben, más gondolkodásmód szerint születtek, a színész más funkciót töltött be, más „szerepet játszott”.
Nemcsak arról van szó, hogy akkor még (szükségszerűen) kevesebbet tudtam a társadalomról, a világról. Vagy, hogy szegényesebben tudtam volna mindazt, amit tudtam. Hisze,n nemcsak az én filmjeimre érvényes az említett színésztelenség. Érvényes ez a Sodrásbantói a Gyerekbetegségeken át az Álmodozások koráig, azokra a filmekre, amelyekkel egy nemzedék jelentkezett a magyar filmművészetben.
Vitatkozgatunk róla: jelentősebbek voltak-e filmjeink a hatvanas években, mint ma. Nem dolgom ezt eldönteni, de elvitathatatlan, hogy Jancsó kiugrása, a Balázs Béla Stúdióban felnőtt új nemzedék betörése a magyar filmművészetbe mégiscsak a hatvanas évekre tehető.
Nem embereket, emberi drámákat, hanem társadalmi mozgásokat, életérzéseket fogalmaztunk meg. Ezt diktálta a kor. A filmeknek nem volt szükségük igazi, nagy színészi alakításokra. Sőt: gyakorlatot befolyásoló elméletté vált az antipszichologizmus, a modelláltság, a parabolisztikusság. Emberről is csak EMBER-ként tudtunk szólni. Szükségszerű volt mindez. A társadalmi mozgás sodró lendülete hozta létre ezt a fajta filmművészetet. Még az olyan nagy színész is, mint Latinovits, aki sokat filmezett, véleményem szerint csak egyetlen igazán jelentős szerepet kapott, ami kivételes képességeihez illett: a Szindbádot.
Kollektíven hallgattunk a kor szavára. És egy kicsit úgy is maradtunk. Tovább, mint kellett volna. Elkésve reagáljuk le mindazt, ami a világ filmművészetében történt a Szovjetuniótól az Egyesült Államokig. Ámultán figyeljük Cassavetes, Bergman, Nyikita Mihalkov, Larisza Sepityko filmjeit: mi mindent tudnak elmondani az emberről, a kapcsolatokról (természetesen nem mentesen a társadalmi meghatározottságoktól.) És micsoda színészek! Fölfedezzük az Amerikát újra felfedező, vibráló idegrendszerű színész-Columbusok új-realizmusát. És én közben azon töprengek hajnalban, hogy mit fogok mondani forgatási helyszínre belépve a színésznek, hogy jó legyen. Hogy jó legyen? Miként legyen jó, hiszen mást várok tőle, mint amire eddig szükségem volt. Szeretném, ha embert ábrázolna. Szeretném, ha rá tudna gyújtani, úgy, ahogyan a magánéletében, ha ki tudna menni az ajtón, akár a saját lakásában. És így tovább.
Úgy érzem, valami baj van a főiskolai képzéssel is. Belépnek a Rákóczi úti kapun hamvas, bájos lények, és négy év múlva nagyszerűen mondanak Ady-verseket. Nem feledkezünk meg néha valamiről? Hogy nem általában van szükség színészre, hanem egymástól különböző egyéniségek kellenének. Egyéniségeket, persze, nem lehet előállítani. De elősegíteni kibontakozásukat: kötelező volna a főiskolán. Az úgynevezett színpadi mesterségen túl – amit valamelyest megtanítanak – vannak még a színjátszásnak olyan tartományai, amelyek a négyéves oktatási idő alatt érintetlenek maradnak.
Nem különleges, kamera előtti filmszínészi tudás kicsiszolását hiányolom. Hanem annak a speciális színészi képességnek a kimunkálását, ami a mindennapi emberi viselkedések őszinte és póztalan ábrázolásához szükséges.
Ha mindazt az emberi tapasztalatot, amit eddigi életemben gyűjtöttem, egyedül el tudnám mondani, akkor regényeket írnék. Én azonban olyan művészeti ágba sodródtam, amelyikben kollektíván dolgozunk. Ezt is sokszor elmondták, leírták. Közhely, hogy a film kollektív művészet. Meggyőződésem azonban, hogy egyazon emberi helyzetet, amit én a magam módján ismerek és látok, arról az író – aki máshonnan és másmódon nézi ugyanazt – számomra meglepő tapasztalatokat fejez ki. És akkor jön a színész, aki ismét máshonnan érzékeli ugyanazt a drámai helyzetet. És megint csak hozzáteszi másfajta tudását és ismereteit. Erre nekem szükségem van.
Mielőtt a Szabadíts meg a gonosztól forgatásába belefogtam, leültem a színészekkel, tartottam nekik egy szabályos olvasópróbát. Elaludtak. Úgy érezték, ezt én úgyis jobban tudom náluk. Évtizedes beidegződésük a rendezővel szemben, hogy a színészre nincs igazán szükség, ók csak lebonyolítók. Bizalmatlanság alakult ki irántunk. (Nem is jogtalanul. Hiszen például a Sárika, drágám forgatásánál Kern Andrást arra kényszerítettem, hogy engem utánozzon le, hisz rólam szólt a film.)
Közölnöm kell ezen a helyen, hogy igenis, kérem: nem tudom jobban az ő dolgukat. Én magam dolgát tudom. (Talán.) Ők a saját dolgukat tudják. (Biztos.) Együtt nagy dolgokra vagyunk képesek. (Remélem.)
Hiszek a színészben, mert hiszek az emberben. Hiszek az „embernek ember által való” ábrázolhatóságában és az embernek emberre tett hatásában. A könnyekben és a nagy mozi-nevetésekben. Hiszek tehát a színészben, aki költői tudója a valóságnak, az emberi kapcsolatoknak, a köznapokban mindenütt jelentkező, de elrejtőző emberi működési rendszereknek. Hiszek bennük, munkatársaimban, társaimban, gyűlölt szerelmeimben, e kicsinyes nagy emberekben. Hiszek a tudásukban, hiszek az ösztöneikben, megfigyeléseikben, segíteni-tudásukban, jobban-tudásukban, emberi minden-tudásukban.
És ha nem hinnék bennük? Akkor is. Hinnem kell bennük. Én el-rejtőzhetem, ha siker van; és akkor is, ha csúfos kudarc. A színész arca látszik a kész eredményen, ők a bőrüket viszik a vászonra.
A Szabadíts meg a gonosztól öt-hónapos forgatása után Garas ledobta magáról a mindaddig hordott koszos jelmezkabátját, és azt mondta: úgy szeretnék egyszer végre nálad nem koszos, nem rongyos szerepet játszani. Elegánsát. Nem szomorút. Mondjuk: egy vígjátékot. És legközelebb hadd ne legyek sánta!
Röhögtem. Hiú színész – mondtam magamban.
Egy évvel később, most, vígjátékot írunk. Garas lesz az egyik főszereplője. Rettenetesen elegáns lesz. És nem lesz sánta. Sztepptáncost fog alakítani.
... És tudom, hajnalban fölriadok majd, az első forgatási nap előtt, s azon töröm szorongva a fejem: milyen instrukciót tudok adni a színésznek. És rosszul érezném magam, ha nem így lenne.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 36-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8149 |
