rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

1895–1995

Filmutópia

A következő száz év

Peternák Miklós

Milyen lesz a film-világ jövője újabb száz év múlva, mikor is a nézőt fizetett közalkalmazottként foglalkoztatják majd nagyobb konszernek, sőt helyi önkormányzatok?

Kétezerkilencvenöt. A világ teljes filmtermését szorgos archívumi kezek egy-egy könyvespolcnyi helyen tárolható lemezcsomaggá komprimálták (néha felröppen ugyan a hír, hogy valaki egy távoli melanéz szigeten őriz egy vágatlan – más változatban: előhívatlan – musztert, de a közvélemény ezt hírlapi kacsának tartja). A filmek különböző, válogatott egységcsomagokban rendelhetők, míg a szinte megfizethetetlen (csak nagyobb reklámirodák, valamint az afroázsiai közösség gazdag országai számára elérhető árú) teljes corpus számozott példányban kerül terjesztésre, a kézi összeszerelésű – mint régen autóban a Rolls Royce – ajándék-megtekintőegységekkel együtt, amelyek az 1970-es évek IBM designját utánozzák.

„Filmrendező” az, aki néhány ilyen egységcsomag birtokában ezeket az anyagokat a polcán, illetve terminálján újrarendezgeti.

A kommunikáció szférája (más néven: világ) már 2020 táján kettévált: a nyilvános és a privát hálózatok egymástól elkülönültek oly módon, hogy míg a nyilvánosból a privátba való átmenetre a lehetőség adott, a privát a nyilvánosban semmi módon nem jelenhet meg. Ezt a kötelező személyi kódok mellett egy ügyes, a közlekedési lámpához hasonló jelzőrendszer irányítja, s a hatóságoknak arra is lehetőségük van, hogy ha illegális, privát–nyilvános irányú kalóztevékenységet észlelnek, radikálisan avatkozzanak be (ez az úgynevezett információrobbantás, melynél a kalóz munkaállomást másodpercek alatt a nyilvános szférából származó információkkal úgy feltöltik, hogy az örökre működésképtelenné válik). Míg a nyilvános szférát bonyolult jogi szabályok hálózzák be, a privátnál anarchia uralkodik. Az emberek is – egy alább említendő kis csoportot leszámítva – két részre, a nagyobb filmrendezői és az egyre fogyó „nézői” foglalkozási csoportokra oszlanak. Ezek között ritka az átfedés.

Minthogy gyakorlatilag minden elképzelhető felvétel rendelkezésre áll, illetve szimulációs eljárásokkal – melyeket olcsó szoftvercsomagok segítenek – pótolható, kiegészíthető, illetve módosítható, a XX. sz.-ban divatos „forgatás” kifejezés a köznapi szóhasználatban jelentésmódosuláson ment át: a diszkek „forgatására” utal a driveren. A cégek erre felfigyelve meghajtóik kapacitásának jelölésére új mértékegységet vezettek be: a „2 napos forgatás” kapacitásától a „40 napos forgatás” gigantikus tárkapacitásúig, melyen körülbelül egy évnyi televíziós adás fér úgy el, hogy rövid (1–2 mp) tárgyszavas vagy grafikai motívumot megadó keresés után bármely része azonnal, valós időben módosíthatóan előálljon (másként ez utóbbi kapacitás 4380 két órányi filmet jelent; a híresebb rendezők általában ilyen meghajtóval s ehhez készült egységcsomagokkal dolgoznak).

A legnépszerűbb multifunkcionális szoftverek közül a sorsmátrix és a sorskatalizátor nevűeket érdemes kiemelni. Míg az előzőben 256 sorsminta található meg (256 alaphelyzet 256 választható szereplővel, akiknek mindegyike teljes életúttal reprezentált) mátrixszerű, ám hierarchikus elrendezésben, vagyis az egyes sorsok egyes elemei egymással is kombinálhatók, addig a sorskatalizátor a már kiválasztott anyag (szereplők, tulajdonságaik, pályáik) alapján véletlenszerűen (randomizálva) mutat meg több – 8–10 „szereplő” (függő változó) és bárhány statiszta, bármilyen háttér (független változó) esetében általában 45–50 – filmlehetőséget. Ezek végigjátszva már közvetlenül rögzíthetők is, és ha a rendező valamelyik mozzanat szükségessége mellett dönt, egy segédprogram révén azonnali hálózati kapcsolatba léphet a jogtulajdonos infobankkal, és napi árfolyamon lekötheti a kívánt elemet. Ez azért praktikus lépés, akár a művázlat teljes elkészülte előtt, mert a műelemek árai a kereslet függvényében naponta változnak. Egyúttal szinte elkerülhetetlen, ha a „rendező” celluloid végterméket kíván készíteni majd (mely persze csak állami, protokolláris megrendeléseknél fordulhat elő): ez esetben ugyanis az infobanknak azonnal kapcsolatba kell lépnie az általa birtokolt kompozitelemek eredetijét s az eredeti jogokat őrző archívumokkal vagy nemzeti tárakkal, hogy megrendelje (lekösse) a kívánt részeket, egyben teljesítési határidőre kérjen ajánlatot (a teljesítés sok esetben évekbe is telhet).

A szoftverírók (sorskonstruktőrök) jóvoltából több száz – egymással szellemiségüket tekintve nem kompatibilis – program van a piacon (Destinytrailer, Magic Destiny, DesTiny fiataloknak stb.), közülük a legelterjedtebb a Microsoft utódcége, a Macrohard „Doors” című csomagja (címlapján Arisztophanesz Greta Garbóval táncol Bajor Lajos kastélya előtt, a Nílus jegén), mely nevét onnan kapta, hogy a bejelentkező program mintegy „ajtókat nyit” a virtuális kastélyban található „életekre”.

Népszerű még a háttérkataszter, valamint a különböző tematikus hőschrestomatiák anyaga (összeállításuk a „történelem utáni” kor történészeinek nyújtott ideig-óráig megélhetést).

Minthogy a sorskatalizátor egyszerre legalább ötven filmváltozatot állít elő automatikusan, ha a sorsmátrix adatait hibátlanul adják meg, az olcsóbb („B” és „C”) filmek rendezői gyakran nem is törekszenek utómunkára: egyszerűen kiadják több verzióban – műfaji kategóriának álcázva vagy sorozatként elrendezve – ezen változatokat. Így tehát egy lemezen vehető meg „ugyanazon” történet (például a Dzerzsinszkij és Mata Hari fiktív szerelmét feldolgozó, illegális módon megszerzett archív anyagokat tartalmazó B-film, a Cseka csókja nézhető „társadalmi drámaként”, sci-fi, horror, soft- és hard porno, animációs film, illetve krimi változatban is, hangulattól vagy korosztálytól függően).

Archetipikus értelemben fontos rendezői életművek egyébként „bőrkötésben” jelennek meg, ami annyit tesz, hogy minden vásárló lényegében – saját VR készüléke segítségével – beléjük bújhat, s közvetlen tanúja lehet az immár 3–4 dimenzióssá bővült jeleneteknek (gyengébb idegzetűek nem kedvelik, különösen a vágások miatt, ám divatosabb egyetemeken e változatok megtekintése az első évfolyamok számára kötelező.)

Itt a néző a filmesemények közvetlen részese, vagyis egyes változatoknál módja van arra, hogy bármely jelenet szereplőjévé imaginálja magát (nem megnézi a filmet, hanem körülnéz benne, illetve megtapasztalja: a beleélés kategóriája e kereskedelmi jelenséggel párhuzamosan eltűnik a pszichológiai szótárakból, illetve a kiélés terminus váltja föl, mely lényegében a később említendő újmimézis megfelelője a befelé forduló alkatoknál). E filmkiadási forma népszerű vakok körében, hiszen az időkimerevítő (time-freeze) révén körbetapogathatják a jeleneteket. (A vakság gyógyítása ugyan még nehézséget jelent – minden nem oldódhat meg –, de ez a rendellenességtől szenvedők számára sem feltűnő hiányosság.)

Minthogy ebben a világban mindenki „valóságosan” (képben-hangban-térben) bármiféle helyzetbe hozható, a jog az embereket – élőket és valaha élteket – három osztályba sorolja e vonatkozásban: 1. általános, 2. filmszínész, 3. jogon kívüli (bűnöző) kategória, s a megjelenítés lehetőségét e megkülönböztetések alapján szabályozza a büntető törvénykönyv. Csupán a harmadik kategóriába eső személyek képei tekinthetők „szabad prédának” (bár még itt is vannak bizonyos korlátozások), míg a második kategóriába tartozók „kizárólag olyan kontextusban szerepeltethetők, amilyen kontextusban már szerepeltek”, s csak ügynöki jóváhagyással – ami természetesen számtalan jogvita forrása. Az első kategóriába tartozók anyagai pedig csupán a szűkebb család, utódok engedélyével használhatók, ha ez nem szerezhető be, egyáltalán nem. (A személyiségi jogi védelem kiterjed tehát az ember képmásaira is.) Bármifajta felhasználásra csak egyszeri engedély kapható, nem ritkán borsos – az egész film költségeinek többszörösét kitevő – áron. Az engedély nélküli képlevétel még nyilvános rendezvényeken is bűncselekmény, ezért sokszor hónapokkal korábban kérik meg – például koncerteknél, futballmeccsen jegyváltáskor – az ottlévőktől az előképjogot a nagy közvetítőtársaságok.

Nyilvánvaló, hogy leggyakrabban a filmkészítők ettől független, negyedik szereplőlehetőséget választanak; szimulációs technikával előállított alakokat alkalmaznak (minden olcsó szoftver kínál néhányat), aminek az is az előnye, hogy a figura igen látványos, gyors metamorfózisra képes, folyamatosan alakul át a mesék boszorkányaihoz hasonlóan bármilyen alakká. Az első, teljes egészében ilyen szereplőkön alapuló munka egy népszerű Ovidius-feldolgozás volt, s a figurák gyűjtőneveként ennek nyomán a metamorfoid név terjedt el – megkülönböztetendő az androidtól.

A metamorfoidokkal az egyetlen probléma, hogy a copyright törvény és a személyiségi törvény egyaránt tiltja „bármely valaha létezett sors vagy alak döntő motívumainak metamorfoid átvételét”. A fejlesztők így gyakorta kényszerülnek egy-egy elemet vagy metamorfoidot kivenni már piacon lévő szoftverekből, mert valaki az élők közül szándékosan olyan sorsot kezd megélni – újmimézis e jól ismert trükk szakneve –, mely egy idő után döntő elemeiben egyezni kezd a metamorfoidéval, majd kártérítést követel. A magas összeg megfizetésénél általában gazdaságosabb új programcsomagot piacra dobni és a régit bevonni, letiltani.

A hétköznapokban a színészet válik a katonaság egyetlen formájává, mivel utóbbi hagyományos, történelmi formájában eltűnt, s részben külsőségeit, így a hosszú kiképzési periódust, rendfokozatokat is átveszi. Ennek oka az is, hogy gyakorlatilag semmi lehetőség nincs a „képre kerülésre”, hiszen a már meglévő színészanyag használata egyszerűbb, olcsóbb. A katonai fejlesztések természetesen nem szűntek meg, sőt egyre nagyobb hévvel fordultak a „biofilm” fedőnevű program alá tartozó területek felé. E kutatás lényege, hogy a szemen, látáson keresztül programozzanak be bármely élő szervezetbe bármely kívánt dramaturgiát.

A fogyasztói oldal felől közelítve most már, kimutatták, hogy – korhatáros filmek miatt hetven év filmnézői élettartammal számolva s kétórás filmeket, napi tizennégy órás nézési időt alapul véve – egy néző folytonosan 178 850 filmet nézhet végig. A filmnézés e formájában nem csupán exkluzív, némelyek által a 21. század body buildingjeként leírt sporttá válik, (többek a Guiness rekordok könyvébe vágyva bejegyezték magukat a 200 ezer filmes „álomhatárra”), hanem – s ez a lényegesebb – megélhetési forrássá, hiszen a normál nézőszám radikális apadása (a készítők rovására) új foglalkozási ágat hívott létre. A nézőt fizetett közalkalmazottként foglalkoztatják nagyobb konszernek, sőt helyi önkormányzatok is, így egyes szegényebb családok a családfenntartás érdekében egyik tagjukat áldozzák arra, hogy e biztos, állandó, ám kényelmetlen munkából származó jövedelemforrásra számíthassanak. A foglalkozás veszélyessége – az újszocialisták egyenesen infórabszolgaságról beszélnek –, hogy a legerősebb drogokkal vetekszik hatása, s aki egy időre e munkát elvállalja, szinte soha nem gyógyítható ki belőle. A posztinformációs társadalomnak azért van szüksége e közalkalmazotti rétegre, mert a bizonyított nézőszám alapján osztja föl az egyes mozgóképgyártók közt az igen jelentős, ám a filmkészítők számarányát tekintve és egy főre lebontva még a létminimum alsó határát sem elérő támogatást. Így komoly harc folyik a nézőkért; egyes megbízható, jó egészségnek örvendő néző programja évekre előre le van kötve (gyakran még el sem készült produkciók montázsanyagát felhasználni kívánó produkciók által).

Pályázatok elnyerésére egyébként – mely a nyilvános kommunikációs szférában való fennmaradás feltétele – csak teljes életműtervvel jelentkező rendezőknek van esélyük, akik gyakran mellékelik még el sem készült filmjeik kritikai fogadtatásának sajtóanyagát, valamint az oeuvre-jükről kiadott monográfiákat.

A legtöbb anyag persze végleges, tárolható formában meg sem születik, minthogy a hálózatok és az interaktív személyi televízió (privát szférában népszerű, röviden ISZTEL) folyamatába épül be és múlik el az adásokkal együtt. Ezek mennyisége olyan jelentős, hogy általános szabadságnapok idején az interferenciafelhők az időjárásba is beleszólnak, ekkor a szmogriadókhoz hasonló központi infoblokk lép életbe: mindenki csak hagyományos eszközökkel kommunikálhat a riadó lefújásáig. (Igen sok visszaélés tapasztalható e tekintetben is, mivel az időjáráshivatalt a nagy reklámcégek tartják kézben.)

Az információs highway baleseti statisztikája csüggesztő. A leggyakoribb – életre szóló sérülést okozó – eset (mintája a XX. század nyolcvanas éveiben is felbukkant) az otaku kór: ha valaki úgy próbál közlekedni, hogy valamely teljesen érdektelen részterület specialistájaként minden oda tartozó információt begyűjt, s ezzel nem csupán infokarambolok sorozatát okozza, de a kereső robotok között is az amúgy ismert, ellenőrizhetetlenül terjedő többszáz vírusbetegség mellé kifejlesztette az infoharakirinek nevezett lokális fertőzést.

A highway-építésből egyébként az egyház se vonta ki magát: közvetlenül vagy hálózaton elérhető Fény-ember nevű műholdjuk állandóan szivárványt sugároz; sőt az egyre csökkenő létszámú, s egyébként a legszegényebbek közé tartozó tudóstestületek is működtetnek egy független, Kvark, kvark elnevezésű hálózatot. Utóbbi sajátossága, hogy csupán továbbadja az új, illetve törli a beérkező információkat, semmit sem tárol vagy válaszol meg.

Bár a kép- és infoellenesség nyilvános szinten látszólag igen erős, mégis – ahogy a fenti példák mutatják – igen kevesek képesek valóban és következetesen kívül maradni. Négy ilyen csoport vehető észre: a mélyen vallásos családok némelyike, a természetes életmód hívei közül a kép természeti jelenség voltát tagadó szekta, a nagyon gazdagok igen szűk, talán ezreléknyinél is kisebb rétege, valamint a radikális művészek. Kívülmaradásukat úgy érik el, hogy – mivel a highwayhez még mellékutakon sem csatlakoznak –, egyszerűen senki sem tud róluk. Volt ugyan egy eset, mikor az említett nagyon gazdagok közül valaki személy szerint felismerhetővé vált „véletlenül” egy sorsmátrix szoftverben. Ugyan furcsa mód ennek híre is eljutott az illetőhöz, mégsem tett semmit, s ami meglepő, az történt, hogy a néhány hónappal későbbi új (update) kiadásból ezt a mozzanatot kihagyták. (Bennfentesek szerint automatikusan hullott ki, mert a tesztek egyöntetűen mutatták, hogy épp ezt az egy sorslehetőséget soha sehol egy felhasználó sem használta.)

Ellentétben a leírt csoportokkal az exhibicionista egyének és családok tömörülése arról ismerhető fel, hogy testük különböző pontjain miniatűr kamerákat hordanak, melyek folyamatosan adáskész kapcsolatban állnak a szervezetük tulajdonában lévő és a személytévé-hálózaton engedéllyel rendelkező (EXISZTEL) műholdadókkal.

Rokon társaság a nyilvános térfélen a dokumentátorok egylete, képviselőik a homlokukon viselnek – harmadik szemként – kamerát, amit egy külön e célra gyártott úgynevezett dok-hat (dokumentátor kalap) segítségével erősítenek magukra. Ezen kamerákat azonban a központi dokumentátor iroda kapcsolja ki és be úgy, hogy bekapcsolás előtt körülbelül öt percen át vörös fényt és sípoló hangjelzést adnak, tehát mindazok távozhatnak, akik nem kívánnak képengedélyt adni.

Az avantgárdisták, felelevenítve a francia J. L. Godard meghatározását – „a film másodpercenként 24 kocka igazság” –, s hozzáadva az orosz Malevics fekete négyzetét, kartellbe tömörültek, és csak kötött formában hajlandóak dolgozni: a lejátszási sebesség szigorú, hardverszintű rögzítése mellett (24 élére állított fekete négyzet – másodpercenként) mindegyik kockára egy-egy igazságot írnak föl.

Nem csoda, hogy egy gyerekeknek szóló, 2095-ben forgatott állattani ismeretterjesztő film anonim szerzője az éppen kihaló tarajosgőte szájába utolsó szavak gyanánt a következő sóhajt adja: MEHR LUMIÈRE!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/01 10-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=74

Kulcsszavak:


Cikk értékelése:szavazat: 1285 átlag: 5.62