rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Animáció

Beszélgetés Jankovics Marcellel

Miért játszik velünk?

Zalán Vince

Jankovics Marcell talán a legismertebb, idehaza minden bizonnyal a legkedveltebb rajzfilmrendezők egyike, akinek népszerűségét nem az utóbbi hónapokban megszaporodott televíziós szereplései alapozták meg, hanem a közönség számára kedves filmjei, legyen szó akár filozofikus etűdjeiről (Sisyphus, Küzdők), akár az „egészestés” János vitézről vagy épp a Magyar népmesék sorozatáról. Most – a magyar animáció rendkívüli vállalkozásaként – Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának nyomán készít rajzfilmet.

– Évekkel ezelőtt az egyik magyar filmrendező, amikor terveiről kérdezték, félig tréfásan, de következetesen így válaszolt, hogy azt a filmet kell megcsinálni, amire pénzt adnak. Talán akkor maga sem gondolta, milyen hamar igaza lesz. Megkerülhetetlen a kérdés, tehát mielőbb essünk túl rajta: ki ad ma pénzt Az ember tragédiája rajzfilm-produkcióra?

– Van, aki ad, van, aki nem. Az ember tragédiájának rajzfilmes újraálmodása régi tervem. Még – nevezzük így – az állami dotációs rendszer utolsó két esztendejében főnököm, dr. Matolcsy György úgy döntött, a dotációból ad rá pénzt, hogy legalább elkezdhessem a filmet. Ennek köszönhető, hogy elkészült a francia forradalmat elevenítő rész és az Űr. Ennyit sikerült megcsinálnom, mivel a rajzfilm-készítés igen drága mulatság: Az ember tragédiájának – melyet 140-150 perc hosszúságúra tervezek – a költsége körülbelül hetvenmillió forint. Időközben megalakult a Magyar Mozgókép Alapítvány, amelynek animációs kuratóriuma úgy határozott, hogy kisebb költségvetésű produkciókat, rövidfilmeket támogat, mondván, túlságosan is kevés a pénze ahhoz, hogy nagyobb vállalkozásokba beszálljon, meg aztán ezek úgyis megtalálják a maguk szponzorait. Ez utóbbi persze tévedés. Már szinte minden bankhoz s számbajöhető szponzorhoz benyújtottam a kérelmemet. Ez ha nem is megalázó, de eléggé szokatlan procedúra a filmrendező számára. Voltak, akik elutasítottak, vannak, akiktől még nem kaptam választ –, egyetlen támogatót találtam eddig, a Magyar Hitelbankot, amely hárommillió forintot ajánlott föl, természetesen komoly feltételekkel. Végül aztán az Alapítványtól is kaptam valamivel több mint egymillió forintot, főképpen azért, hogy „fenn tudjam tartani a licitet”. Ez azt jelenti, hogy ezekből a támogatásokból (és némi maradék pénzekből) harmadikként be tudom fejezni az egyiptomi színt, illetve a Falanszter előkészületeit, háttereit. De reménykedem: választ várok még hazai bankoktól és külföldi támogatóktól. Ugyanakkor őszintén meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem biztos, hogy meg tudom csinálni a filmet, pedig – mint említettem –, régi álmom.

A terveim közt szerepel, hogy kétévente csinálok egy-egy rövid, úgynevezett egyedi filmet – de ennél többet nem akarok szenvedni, mint filmkészítő.

Nem az a vágyam, hogy ezt csináljam, a magam csillagát szeretném követni. Az ember tragédiája 1983 óta foglalkoztat, s mondhatom, van benne annyi aktualitás és örökérvényűség, hogy azóta (majd tíz éve!) egyetlen sort sem kellett a forgatókönyvön változtatnom. Hadd tegyem hozzá, hogy ezt a filmet nem tekintem úgynevezett „egészestés” filmnek. Az eredeti szándék szerint ez „kazetta”-film, háromszor ötvenperces televíziós produkció, amelyet persze kivételes alkalmakkor talán filmszínházban is érdemes vetíteni. A terv az, hogy a világkiállítás megrendezésekor kibérelek egy vetítőhelységet, ahol non-stop pereg, s ami bevétel van, az a film bevétele. Talán az is erre a fajta megoldásra késztet, hogy ma Magyarországon nagyon is kétséges, nagyon is bizonytalan, hogy érdemes-e egyáltalán filmet készíteni. De, mint mondtam, a licitet fenn kell tartani, mert lehet, hogy néhány év múlva megint olyan helyzet lesz, mint a hatvanas évek elején, azaz, ismét virágba borul a magyar filmművészet.

– Mondod, majd’ tíz éve foglalkoztat intenzíven Madách Imre műve. Tíz év nem kis idő. Miből táplálkozik ez a kitartó érdeklődés, honnan ez a fáradhatatlan elszántság?

– Az a véleményem, hogy a nagy irodalmi műveket nem érdemes adaptálni. Talán meglepő, de azt kell mondanom, hogy Az ember tragédiájának különböző színházi előadásai után mindig maradt bennem némi hiányérzet. Talán mert nem voltak elég pontosak, talán nem volt soha elég pénz a színpadra-állításhoz, a látványhoz, (mert soha nem volt olyan „menedzsere”, mint a bajor Lajos király Wagnernek), vagy talán, mert a nyelvezetét éreztem nehézkesnek.

Mégis, számomra, beleértve rajzfilmes énemet is, Az ember tragédiája fantasztikus lehetőségeket nyújtó alkotás. Mindenekelőtt azért, mert Madách Imre hallatlanul korszerű filozófus és gondolkodó. Talán a korszerű jelző nem is helyénvaló, hisz a mű, Az ember tragédiája minden pillanatban érvényes. A Falansztert sokáig a kommunizmussal azonosítottuk; 1984 óta, legalábbis nekem, nem a kommunizmusról szól, hanem arról, ami előttünk van. Tehát a madáchi gondolatok szinte „kínálják” magukat minden kor emberének – és ilyen értelemben adaptálásra ösztönzőek.

Másrészt az a meggyőződésem, hogy az animáció eszközei, igencsak alkalmasak arra, hogy magvas gondolatokat tömören fogalmazzunk meg, anélkül, hogy azok veszítenének rétegzettségükből. (Rövidfilmjeim talán példák lehetnek erre.) Mindig is arra törekedtem, ha tetszik: ma is mániám, hogy kitágítsam az animáció határait. Általában két dologra szoktak felszólítani. Egyszer arra, hogy csináljak szórakoztató, disneyánus filmeket, (s ha nem ezt csinálom, hanem Magyar népmeséket, akkor ezért is megveregetik a vállam), másszor meg arra, hogy készítsek a Sisyphus című filmemhez hasonló produkciókat, de sokat. Meg kell mondanom, hogy ezek a feladatok engem ma már nemigen érdekelnek, jóllehet nemrég is befejeztem egy rövidfilmet, Prometheus a címe. Nekem ma Az ember tragédiája jelenti az igazi kihívást, a feladatot. A permanens viaskodás-birkózás a madáchi gondolatokkal, elnézést a profán fordulatért, nekem olyan, mint egy folyamatos orgazmus, egy olyan állapot, amelytől szenvedek, amely örömöt okoz.

– Azt mondtad, „igazi kihívás”. Mit jelent ez?

– Ma már meggyőződésem, hogy egyetlen dologról érdemes filmet csinálni, és ez a halál, a mi halálunk. (A szerelemről is szoktunk filmeket készíteni, de arról nem érdemes, azt űzni, gyakorolni kell.) Meghalni (szintén) nem érdemes. A halál ellen az egyetlen orvosság a teremtő aktus, amikor az ember abba az illúzióba ringatja magát, hogy valóban csinált valamit. A Tragédia a halálról szól. Végtelenül pesszimista mű, amely végigmegy az emberiség történelmének stációin, s minden egyes alkalommal oda lyukad ki –, mert az én szememben Lucifer nem „külső” ördög, hanem saját lelkem ördöge –, hogy nincs remény. És amikor Madách eljut a jelenig, saját jelenéig (a filmkészítés során pedig én a magam jelenéig) – nos, akkor mi van még? Három jövő-vázlat, három út, amelyekről kiderül, hogy járhatatlanok, – talán negatív utópiáknak nevezhetnénk őket. Vagyis ezek „után” is az derül ki, hogy semmi remény. Isten sem tud mást mondani, mint hogy „bízva-bízzál”. Ami, ugye tehetetlen válasz, annál is inkább, mert az Űr színben Ádám kimondja, hogy az ember célja a küzdés maga. Ehhez képest Isten nemhogy nem tud újat mondani, de még „butaságokat” is beszél.

Tehát én mint alkotó harcolok a saját, személyes halálommal, s ebben a küzdelemben (annak részeként?) Az ember tragédiájának rajzfilmre vitele közüggyé válhat, olyan kérdésekre adhat választ... Inkább mondok egy példát. A Falansztert, mint már szó volt róla, mindig hajlamosak voltunk a kommunizmus, a kommunisztikus társadalmak kritikájaként felfogni, ami ma egy kissé naivnak tetszik, hiszen az energiafogyasztás és -pazarlás, a környezetszennyezés és -pusztítás, ami napjainkban (is) folyik, nos, ez vezet ehhez a falanszterszerű, önfegyelmezett, gerontokrata társadalomhoz. Azért óriási Madách, mert ezt megsejtette. (A kommunizmusról már a maga korában is olvashatott, tehát nem a falanszter-kommunizmus a nagy fölfedezés a drámában.) Hogy hova jut a világ, mondjuk 2500-ban, vagy 3200-ban, azt mi most is csak kapizsgáljuk, holott Az ember tragédiájában benne van. Az eszkimó-jelenet értelmezhető az atomháború utáni világnak, a Nap-halál korának és így tovább.

Madách valójában nem tud mit kezdeni a hatezer éves emberi történelemmel – ezért pesszimista. S azért, mert nincs végtelenség. A végtelenség fogalma ugyanis csak Istenhez kapcsolódhat, s ez elborzasztó az emberi lény számára. Nem véletlen, hogy mi magunknak a lélek halhatatlanságát találtuk ki. Vagy itt van a közelmúlt nagy nevetségbe fulladt kitalációja: kimegyünk a kozmoszba. Még csak nem is kell isteni távolságra elmenni a Földtől, hogy világos legyen: az egész egy alma körül röpködő légyhez hasonló. Ennyi volt ugyanis az ember kozmoszba történő kilépése, a földkörüli keringés. Ez az, amit Madách tökéletesen észrevett –, és ezt „egy-az-egyben” ültettem át a képsorokba –, vagyis: el kell veszítenünk saját létünket, élettelen géppé kell lennünk ahhoz, hogy a kozmoszban létezni tudjunk. Ennek ez az ára. Pontosabban: köt minket a Föld. Hadd tegyem hozzá: amire mi igazából vágyunk, az nem a kozmosz, hanem a tiszta Föld, amit még nem tettünk tönkre, amelynek kék a vize, kék a levegője, ahol (ismét) paradicsomi állapotok lennének. Mi nem fejlődni akarunk – ez önbecsapás. Mi az elveszett paradicsomi ártatlanságot szeretnénk visszakapni, ezért reménytelen eleve az „egész” kísérlet. S Madách ezért haragszik Istenre. Mintha csak ezt kérdezné: miért játszik velünk? – Hát ez a kihívás számomra, ez az, ami szívkeserítően foglalkoztat.

– A számtalan Madách-, illetve Tragédia-interpretáció közül hatott-e rád különösebben valamelyik?

– Tartalmilag nem, formailag igen. Mindenekelőtt Szemadám Györgyöt kell megemlítenem, aki egy igen érdekes interpretációt dolgozott ki, amelynek az a lényege, hogy a Tragédia mindenegyes színéhez társít egy-egy képi szimbólumot. Ezt felhasználtam.

– Egyszóval távol tartottad magadtól az interpretációkat.

– Igen. De ha mégis ki akarsz kényszeríteni belőlem egy nevet, akkor András Lászlót említeném, az ő Madách-tanulmánya (A Madách-rejtély, Bp. 1983.) bizonyos mértékig hatott rám. András László a Tragédia Istenében Ferenc Józsefet, Lucifer lázadásában pedig a magyar szabadságharcot vélte fölfedezni. A filmben, Madáchtól eltérően, nemcsak a főszereplők, de Isten is mindvégig szerepel a különböző színekben, megszólal a francia forradalomban, ő a Falanszter vénje, és így tovább; ő az, aki a történelemben, a különböző korszakokban az autokratizmust, a szentenciózus autokratizmust képviseli.

– Akárhogyan vélekedünk is Madách művéről, az tagadhatatlan, hogy gondolatisága a fő ereje és éltetője. Namármost, ha nem is fogadom el azt a tételt, mely szerint a filmalkotásokban lehetetlen gondolati tartalmakat megfogalmazni (Lukács hajlik erre Esztétikájában), akkor is marad bennem némi kétség, hogy vajon Az ember tragédiájának szellemisége s e szellemiség karaktere megragadható-e s átlényegíthető-e egy főként vonalakkal, színekkel dolgozó animációs filmmel anélkül, hogy a méltatlan egyszerűsítés hibájába ne esnénk?

– Ez kétségtelenül nagy kockázat. Előrevetve hadd jegyezzem meg, hogy a szöveget le kellett rövidítenem, meg kellett „húznom”. Majd’ a fele maradt ki. Ám a lényeg: nagyon sokat bízok az érzelmi megoldásokra! Fontos a zene. Mozart Rekviemjének Lacrimosa tétele feltételezésem szerint alkalmas a csöndes, rezignált kétségbeesés hangulatának megteremtésére, ha tetszik, a madáchi hangulat megteremtésére. Vagy itt van például az egyiptomi szín, amelyben vannak „intellektuális játékok” (a rabszolgák maguk épülnek be kőnek a piramisba stb.), de az egyébként tárgyilagos, egyiptomi stílusban tartört rész a végén „kifeketedik” s bekerülünk a British Museumba egy múmiafáraó (Ádám) pólyáiba bújva; azaz szubjektívvé válik a kifejezésmód, amelynek érzelmi hatása, remélem, erőteljes lesz.

– Készséggel elismerem az érzelmi hatás fontosságát. Mégis: milyen „absztrakciós fokú” animációs nyelvezet illenék...

–... ráadásul én még realista vagyok...

–...Madáchhoz. Intellektuális nyelvezet, vagy oldottabb? Mik a nyelvi határok?

– Nemcsak realista, de bizonyos mértékig naturalista is vagyok. Ezen azt értem, hogy befogadhatóvá kell tennem a filmet, s nem „etethetem” a nézőt 150 percen át absztrakt képzőművészettel. Ezért azokat az eszközöket kell használnom, amelyek jellegzetesen a modern film eszközei, de jórészt már általánosan elfogadottak is, ha tetszik, kommerszek. A példa tehát a képregény. Ahogyan Lichtenstein használja a képregényt a művészetben, idézőjelbe rakva, ugyanúgy használom én a képregény világát a Falanszterben, a Spielberg-filmek motívumait az Űrben stb. Így talán az egyszerűbb lelkekhez is eljut Madách, a közönség intellektuális része pedig észreveszi, megérzi, hol van ebben a szarkazmus.

– Nem gondoltál arra, hogy a különböző madáchi színekbe tudatosan építs be anakronizmusokat?

– De, természetesen. Csakhogy óvatosan kell velük bánni. Hasonlattal élve: úgy kell elhelyezkedniük a filmben, ahogyan a szőtt-anyagban is vannak csomósodások, illetve ritkulások, kilazulások.

A bizánci szín például, terveim szerint, egy folyamatos tér-idő változásban zajlik. Bizáncban kezdődik és 300 évvel később fejeződik be, Franciaországban. Időváltások lesznek a londoni színben is, amelyben 1830-tól egészen a II. világháborúig jutunk el. De például úgy érzem, hogy a francia forradalmat felidéző részben nem szabad semmiféle anakronizmust alkalmazni, az „aktualizálás” nagyon egysíkúvá tenné az értelmezhetőségi tartományt.

– A veretes madáchi mondatok elhangzásához és megértéséhez idő, gondolom, a szokásosnál több idő szükséges. Nem tartasz attól, hogy a film e „sajátossága” megnehezíti a befogadást a videóklip-özön befolyása alatt álló közönség számára, amelyet talán épp a rajzfilmek szoktattak a „nagysebességű” cselekmény-történéshez, a felfokozott dinamikához?

– Természetesen számolok ezzel, s megpróbálom a magam módján „kivédeni”. Tapasztalataim szerint az emberek appercepciós készsége sokkal jobb, de mindenképp gyorsabb, mint érzelmi befogadó-képességük. Tehát ha érzelmeket akarok közvetíteni, akkor ahhoz több időre van szükség. Gondolj a zenére! Talán a zene az egyetlen, amely igazán tud érzelmeket közvetíteni. A zene is „időigényes”, több időt kíván, mint – egy poén. (Épp ez okból nem hiszek a zenei humorban.) Az érzelmek tehát időt kívánnak, és épp ezzel próbálok meg „operálni”. Ott, ahol fontos mondatók hangzanak el, például a majdnem cselekménytelen Űr színben, ott olyan történésekkel, képi megoldásokkal élek, amelyek elősegítik az érzelmi befogadást, s ezzel készítik el a madáchi gondolatok megértését. (Persze eszem ágában sincs lemondani a pergő „akciókról”, ha ezt a drámában a konkrét helyzet megengedi.) Túl ezen: az időbeli művészeteknél, s a filmben-videóban kivált, az időbeliség azzal jár, hogy minden újabb információ megöli az előzőt. (Egy táblaképnél szinte együtt látom az előbb megpillantottat a most-megpillantottal.) Ez az információ-törlés jól fölismerhető, ha valaki hosszabban ül a tévékészülék előtt, és viszonylag gyorsan kapcsolgat egyik csatornáról a másikra. Az új, az éppen-látott csatorna által közvetített információ (például reklám) szinte másodperc alatt kitörli az előző (például háborús) hír élményét. Nos, ez a műalkotáson belül is működik. Tehát nekem a filmbe bele kell építenem azokat az elemeket, amelyekkel ezt a mechanizmust ellensúlyozom, vagy éppen ellenkezőleg, kihasználom. Azaz, a rendezés mintegy „kényszerítheti” a nézőt a meditációra, avagy épp arra törekszik, hogy „elragadják az események.” A feladat tehát az, hogy ennek, amit te dinamikának neveztél, a játékát megtaláljam.

–Az emberek általában úgy emlékeznek a Tragédiára, hogy ki, melyik színész (Sinkovits Imre vagy más) játszotta Ádámot. Nem volt furcsa érzés, hogy neked rajzolnod kellett egy Ádámot?

– Ebben a filmben nagyon sok Ádám van, ugyanakkor, természetesen csak egy. A rajzolók ugyanis nem tudják tartani a karaktert, így sokféle Ádám lesz, s „csak” az azonos hang köti őket össze. Ezt egyébként azok a színészek is szóvá tették, akik láttak már részleteket a filmből. Mások meg, ugyanerre hivatkozva, úgy érezték, hogy sematikusuk a gesztusok. De hát ez egy könyvdráma. Itt nem az egyénített színészi játék, hanem a gondolat a fontos. Ráadásul a rajzfilmrendezőknek van egy nagy bűne: számukra a „színész” másodrendű. Végül: be kell vallanom, hogy Az ember tragédiájában nekem nem Ádám és Éva a fontosak, hanem Isten és az Ördög. Most nem kifejtve azt, hogy Lucifert én miért Ádám „részeként” fogom föl, – Isten és az Ördög azért fontosak nekem, mert ők a rajtunk kívül álló két nagy erő, akik packáznak velünk; a jobb és a bal kéz, amelyek tartják azt a madzagot, amin mi vergődünk. S a szánalmas emberi teremtményeket csak annyiban tartom fontosnak, hogy ők – én vagyok. Nem tudok sem Istennel, sem az Ördöggel azonosulni. Én én vagyok, Ádám.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/09 24-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=557

Kulcsszavak: 1990-es évek, adaptáció, Animáció, Madách-adaptáció, magyar film, Rajzfilm,


Cikk értékelése:szavazat: 760 átlag: 5.41