rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Könyv

Gervai András: Állami álomgyár

Keserű igazságok

Schubert Gusztáv

Új Gervai-kötet a film és politika veszedelmes viszonyáról.

 

„A hatvanas évek sokszínű magyar képzőművészete csak a politikai háttérrel együtt értelmezhető.” – írja a Keretek közt kiállítás (MNG, 2018) katalógusában Standeisky Éva történész, és megállapítása tökéletesen áll a hatvanas évek magyar filmjére is, de igazából a teljes magyar filmtörténetre érvényes.

A magyar filmkritika ritkán foglalkozik a filmek háttérével, a filmtörténet is elsősorban esztétikai, stiláris kérdéseket elemez (olykor zseniálisan, mint Balogh Gyöngyi és Király Jenő a „Csak egy nap a világ…” A magyar film műfaj- és stílustörténete 1929-1936 súlyos kötetében), csak elvétve fordul elő, ha valaki a filmgyártás politikai hátterét kutatja. A pontos analízis ilyenkor mindig feltárja, hogy egyáltalán nem valamiféle másodlagos, segédtudományi munkáról van szó ilyenkor: a „háttér”-ből világosan előtűnik a szálakat mozgató kéz. A mindenkori magyar kultuszkormányzat, legyen bár jobb vagy baloldali, többnyire ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy ellenőrizze a magyar filmkultúra és a filmkészítés minden részletét: előírja, de legalábbis befolyásolja a filmek tematikáját, és magának tartsa fenn a „végső vágás” jogát, adott esetben úgy, hogy brutális egyszerűséggel véget vetve a tartalmi vagy az ízlésbeli vitáknak a filmet dobozba zárja és egy raktár mélyére száműzi. Ilyenkor a rendező örülhet, ha ő maga nem részesül hasonló bánásmódban. A magyar film nyilvános, látható története mögött sötét búvópatakként húzódik végig a „láthatatlan magyar filmtörténet”, a politikai okokból abortált vagy betiltott filmek rémtörténete.

Gervai András azon kevesek közé tartozik, akik lankadatlan szorgalommal igyekeznek felderíteni ennek a föld alá szorított filmtörténetnek az elrejtett, elfeledett, elfeledtetett kellemetlen titkait. Az Állami álomgyár tulajdonképpen záróaktusa ennek a nyomozásnak, egy trilógia harmadik darabja, mely A tanúk interjúsorozatával indult (Saxum, 2004) és a Fedőneve: Szocializmus. Művészek, ügynökök, titkosszolgák (Jelenkor, 2010) 21 esettanulmányt közreadó kötetével folytatódott. Gervait sokan nem szeretik tényfeltáró buzgalma miatt, hiszen érdeket sért, de hát a sebészt sem szeretjük, amikor elevenünkbe vág. Az ellenszenv jogos lenne, ha a bulvárújságírás alantas szellemében és lentebb stíljében írna, de nem ezt teszi, elfogulatlanul és mindig a tényekre alapozva (alapos levéltári munkával) kutatja a kínos múltat.

Az Állami álomgyár az előző nagyon egységes interjúkötethez képest lazább szerkezetű kötet, ami azt a veszélyt rejti magában, hogy az olvasót nem feltétlenül fogja érdekelni mind a négy témakör: Filmpolitika a Rákosi rendszerben 1948-53 között illetve a Kádár-korszak filmje a megtorlás éveiben; Bessenyei, Kállai, Sinkovits korabeli szerepei; A magyar zsidóság filmes ábrázolása; a hazai filmgyári struktúra összeomlása 1990 után. A legerősebb, legkompaktabb az első fejezet: Gervai itt ugyanis igazi örkényi világba kalauzol el bennünket. A Rákosi-rezsim és a korai Kádár-korszak cenzúrájának gyakorlatából ugyanis világosan kiderül: a mindenható kultúrpolitikának – miközben tiltott, törölt, vágott, retusált, valójában – fogalma sem volt arról, mit is akar a filmtől és a filmesektől. Azt pedig végképp nem értette, hogy amire olyannyira sóvárgott, a jelszavakkal teli filmművészet – teljes képtelenség. Ahogy Balassa Péter, az ezredvég egyik legmélyebben gondolkodó esztétája 1980-ban összefoglalta: „Az író egyetlen feladata, hogy minél jobb mondatokat írjon minden erejével…” Lózungokból nem lehet Vörös és feketét vagy Háború és békét írni. Révai József, a „kultusz”miniszter és stábja egyfolytában „tématervekkel” bombázta a filmeseket, de amit felhúztak estére, leomlott reggelre, egyrészt mert a hazugság már csak ilyen renyhe kötőanyag, másrészt, mert mindenki gyanús volt, még a főideológus és a főcenzor is, ezért háromszor is meggondolták, mi mehet a mozikba. A hatalom azt pontosan tudta, hogy mitől kell félnie (szinte mindentől), de hogy miféle művészetet is akar (hogy mitől lenne reális a szocreál), azt már nem tudta összerakni. Így fordulhatott elő például, hogy az 1952-re tervezett (szigorúan átgondolt, megrostált) 14 filmtervből, végül mindössze 5 készült el és került moziba. Nem volt ez másképp az 1956 utáni megtorlás idején sem, még az 1959-re tervezett tíz filmből is csak öt jutott el a filmvászonig. A magát reformernek gondoló, de közben akasztató korai Kádár-rendszer nagy gondban volt a szocreál sematizmussal szembehelyezkedő Nagy Imre-korszak (1953-55) szabad szellemében fogant filmekkel, mint a Ház a sziklák alatt vagy a Keserű igazság (ez utóbbit csak 1986-ban merték bemutatni). A „száraz” intézmény-kutatás tehát, minden csak nem unalmas, az „állami álomgyár” története hol hátborzongató rémálom, hol fájdalmasan groteszk kabaré. Ajánlatos megismernünk, hogy sohase ismétlődhessen meg.

 

L’Harmattan; Uránia Ismeretterjesztő Alapítvány, 1918.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13750

Kulcsszavak:


Cikk értékelése:szavazat: 0 átlag: -