Bársony Éva
Régen lappangó feszültségek robbantak néhány évvel ezelőtt az úgynevezett színészkérdésben. A gombot a Filmgyárban nyomták meg, lévén az akkori kizárólagos gyakorlat, hogy a színész a színház tulajdona volt, egy-egy induló film szereposztása gyakran a színházak kegyeitől függött, a rendező ideálisnak elképzelt szinészválasztása nem egyszer egyeztetési gondok zátonyára futott. A látszólag pusztán anyagi-szervezési nehézségek esztétikai következményekkel jártak a kényszermegoldású szereposztások miatt. A színész pedig a láthatatlan krétakör közepén, elnyűve az egyszerre többfelé húzó feladatoktól, állandó hajtásban mindenekelőtt az idővel volt kénytelen versenyt futni, ahelyett, hogy a feladattal való küzdelemre összpontosíthatta volna energiáit.
A megoldásra többféle intézkedés született, ezek egyike volt, hogy még Várkonyi Zoltán igazgatása idején, védőszárnyai alatt, 1977-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolán esti tagozaton megindult a filmszínészképzés. A színészmesterséget Várkonyi tanította, osztályfőnök Gábor Pál lett.
A filmszínészosztály tíz hallgatója idén végzett. Közülük ketten kaptak szerződést a Filmgyár színésztársulatához: Marton Katalin (Rózsa János Vasárnapi szülőkjében debütált filmszínészként, a főhős nővérét játszotta) és Usztics Mátyás (Xantus János és Kovácsi János díjnyertes kisfilmjei után több nagyjátékfilmben kapott szerepet, legutóbb a Vasárnapi szülőkben és a Fábián Bálint találkozása Istennel című Fábri-filmben játszott). A filmgyár harmadik ajánlata Németh Lászlónak szólt, aki viszont a győri színház szerződését fogadta el. Az osztály többi tagja vidéki színházaktól kapott szerződést.
Az említett hallgatókon kívül még Szür Mari és Lamanda László volt a beszélgetés résztvevője. Az érdekelt, hogy miután nálunk par excellence filmszínészképzés ezidáig nem létezett, milyen speciális stúdiumokon ismerkedtek meg a filmszínész szakmával. Az átfedések és ismétlések elkerülése végett a külön-külön folytatott beszélgetésekből a legjellegzetesebb véleményeket idézem.
– A filmszínészosztály többsége színházhoz kapott szerződést. Hogyan történt a kiválasztás? Volt-e filmes vizsga, amelynek alapján eldőlt, ki hol kezdi a pályát, esetleg majdan milyen filmszerep betöltésére alkalmas?
Lamanda László: Színészmesterségből vizsgáztunk, akárcsak a párhuzamos osztályok, színpadon. Vizsgaelőadásunkon Arthur Miller Pillantás a hídról című drámáját adtuk elő. Engem közvetlenül ezután hívtak a kecskeméti Színházhoz. Akkor már tudtuk, kik nem kapnak szerződést a Filmgyárba, számunkra ezen a vizsgán dőlt el minden. Filmes vizsgánk nem volt. Jómagam nem is igen kerültem közelebbi kapcsolatba a filmmel, néhány statisztaszerepet leszámítva. Jó lett olna a három év alatt legalább egy igazi lehetőséget kapni, hogy kipróbáljanak.
Usztics Mátyás: Különös ellentmondásnak érzem, hogy néhányunkat kivéve, nem filmszerep, hanem színpadi vizsga alapján dőlt el a szerződések sorsa. S ha már ott dőlt el, akkor miért volt olyan lanyha a szakmai érdeklődés az előadásaink iránt? Nyilvánvaló pedig, hogy két külön szakma a film és a színház; valamennyien tudjuk, hogy egészen más gesztusrendszert követelnek a színésztől.
– Ez a különbség, ha a vizsgákon nem, a főiskolai tanulmányaikban érvényre jutott bizonyára. Milyen tantárgyak képviselték a speciális filmszínészképzést?
Szűr Mari: A hagyományos szakmai tantárgyakon kívül, mint amilyen például a beszédtechnika, ének, mozgásgyakorlat, színészmesterség, mindenekelőtt a műteremfoglalkozások jelentették a felkészülést a filmre. Gábor Pál vezette a műtermi gyakorlatokat a főiskola tévéstúdiójában. Nemcsak színészi helyzetgyakorlatokat kellett megoldanunk a kamerák előtt, hanem megismerkedtünk a technikával is. Mindenki csinált mindent: kameráztunk, vágtunk, világítottunk, rendeztünk. Ez a gyakorlatban létrejött közvetlen kapcsolat a felvétel menetével, megszelídítette számunkra a technikát, megkönnyítette az úgynevezett kameraérzékenység kifejlődését. Sokat dolgoztunk képmagnóval. Rengeteget tanultunk abból, hogy azonnal visszanézhettük a játékunkat, ellenőrizhettük, milyen tudatosan sikerül bánnunk eszközeinkkel. Megismerkedtünk a saját arcunkkal, érezni kezdtük egy mozdulat, egy arcrezdülés, egy tekintet hatását, és értékét.
Marton Katalin: Talán mert korábban soha sem filmeztem, és közvetlen közelről csak akkor láttam forgatást, és vettem részt benne, amikor az osztályfőnökünk az egész osztályt elvitte az Angi Vera felvételeire, különösképpen érdekesnek éreztem a műterem-foglalkozásokat. Nemcsak a saját játékunkból tanultunk, hanem a kamerakezelést vagy a világítási trükköket gyakorolva, egymás játékán láttuk és tanultuk azt is, mit miért kell, vagy nem szabad csinálni felvétel közben. Nagy összpontosításra neveltek ezek a gyakorlatok, és ráébresztettek arra a roppant felelősségre, amit ha egyszer megérez az ember, azután már akár felvevőgép előtt, akár színpadon – de mindig érezni fogja a premier plant.
Usztics Mátyás: A magam részéről nem nevezném ezeket a foglalkozásokat speciális filmes képzésnek. Miután a főiskola anyagi lehetőségei a tévét engedték meg, tévétechnikával gyakoroltunk. Abban viszont szinte mindennel megismerkedtünk. Személyes fejlődésemben annak volt rendkívüli szerepe, hogy folyamatosan játszhattam: hogy például Fábri Zoltán filmje után rögtön Radványi Gézától kaptam szerepet a Circus Maximusban. A főiskola a filmezéshez a lehetőségek sorozatát adta nekem, és természetesen azokat a fontos szakmai ismereteket, amelyeket segítség nélkül elsajátítani, vagy a gyakorlatban ellesni képtelenség lett volna.
Németh László: A műteremgyakorlatokat a tanrend magas óraszámban írta elő az osztályunknak, de a foglalkozások csak másodévig folytak zavartalanul. Később egyre gyakrabban megesett, hogy Gábor Pállal együtt hiába mentünk órára, zárt ajtókat találtunk. Elfoglalták más osztályok a stúdiókat, a mi foglalkozásaink ilyenkor elmaradtak. Volt, hogy a rossz technikai berendezés egyszerűen élvezhetetlenné tette a vizsgaelőadásunkat. Amennyire kedvszegőek voltak ezek az esetek, annyira doppingoltak a profi körülmények a rádiós foglalkozásokon. A rádiózás csak a mi osztályunkban volt tantárgy, Bozó László igazi stúdiókban foglalkozott velünk. Az óráin azt tanultuk meg, hogy lehet kizárólag hanggal – látszatni. Úgy tudom, a mi osztályunkban meghonosított módszer alapján a főiskola más osztályaiban is bevezetik a rádiós foglalkozásokat.
Lamanda László: Az osztályunk emelt óraszámban tanult akrobatikát. Olyan gyakorlatokat végeztünk, amelyek alkalmassá tesznek, hogy bizonyos feladatokat kaszkadőr nélkül tudjunk megoldani. Tanultunk verekedni, sokféleképpen esni, lóval bánni, ha netán egy filmszerep ezt kívánná…
– A filmszinészosztály szoros kapcsolatban állt a Filmgyárral, több hallgató például ösztöndíjat kapott. A kapcsolat nem jelentette természetszerűen azt, hogy részt vegyenek folyamatosan a filmezés közvetlen gyakorlatában?
Németh László: Esti tagozaton kezdtük a főiskolát, de nagyon hamar bebizonyosodott, hogy a foglalkozások mellett nem lehet megfelelni a munkahelyi kötöttségeknek. Színházakhoz kerültünk gyakorlatos színésznek, a Filmgyár pedig ösztöndíjakat ajánlott fel, anélkül, hogy ez utóbbi szerepeltetési vagy szereplési kötelezettségekkel járt volna. Úgy érzem, engem sokat foglalkoztattak; alkalmam volt színészkollégákat megismerni, és bizonyos gyakorlatra tettem szert, hogy hogyan kell viselkedni egy stábon belül.
Szűr Mari: Az utóbbi évben négy filmben dolgoztam. Epizódszerepek voltak, vagy még akkorák sem; mégis mind lehetőség volt arra, hogy tanuljam a szakmából azt, ami csak forgatáson, gyakorlatban leshető el.
– Ha a döntésükön múlna, indítanának-e ismét filmszínészosztályt?
Marton Katalin: Bár nekem óriási lehetőséget adott a főiskola, külön filmszinészkepzést mégsem indítanék. A mi esetünkben minden szépen kezdődött, de fokozatosan elhalt a lendület. Várkonyi Zoltán halála után nem sokkal a színészmesterség másik két tanára is elment tőlünk, Marton László új osztályt indított, Iglódi István pedig másik osztályba ment tanítani. Harmadévre Gábor Pál egyedül maradt velünk, a műterem-foglalkozásokon kívül ő tartotta a színészmesterség órákat is. A vizsgaelőadásunk felkészítésében alig tudott részt venni, mert felvételiztetett, Kovácsi János vállalta, hogy vezeti a próbáinkat. Szerettük volna érezni, hogy kettőjükön kívül másnak is fontos a főiskolán, hogy mi van és mi lesz velünk. Valójában sokkal többet lehetett volna a három évbe sűríteni.
Németh László: A magam példájából kiindulva indítanék új osztályt. Harmincöt évesen, a főiskola adta lehetőség nélkül aligha jutottam volna a pálya hivatásos oldalára. A kitolt korhatárú felvételin sokan, hozzám hasonlóak kaphatnának lehetőséget, hogy amatőr színjátszóból színésszé legyenek.
Usztics Mátyás: Nem érzem a feltételeit biztosítottnak. Nem indítanék filmszínész osztályt.
*
– Az esti tagozatos osztály után nem indul újabb filmszinészosztály a főiskolán. A kísérlet ebben a formában tehát nem lesz gyakorlat. Két rendező véleményét kértem, szerintük szüksége van-e a magyar filmgyártásnak filmszineszkepzésre?
Kardos Ferenc: Feltétlenül. A mi filmgyártásunk kicsi ahhoz, hogy a gyártás egészét kiszolgáló filmszínészgárdát tarthasson el, de akik olyan fokon értik a filmszínjátszást, hogy sztárok legyenek, azokat el tudná tartani. Viszont hogy legyenek ilyenek, annak a jó képzés az előfeltétele. A színházi színjátszás és a filmszínjátszás két külön szakma, ezt tudomásul kell venni. A film olyan távol került a színháztól, hogy ma már egy színésznek a forgatáson „belerázódnia” a gyakorlatba – túl késő. Alapvetően más igényeket támaszt a film, elég csak példának említeni a térérzékelést, a gondolkodási és reflexkészséget, a gesztusrendszert, a szituatív érzéket, a kameraérzékenységet. Mindennek az elsajátításához ma már nem elég két hét a forgatási időből.
– Hiányoznak a sztárok. Az ötvenes évek álpuritanizmusa hirdette, hogy nincs a filmnek szüksége kiemelkedően nagy egyéniségekre, magyarán sztárokra. Ezen a nézeten túl kell már lépni. Még a hatvanas években lehetett tudni egy-két színészről, hogy ha ő játszik egy filmben, az plusz 400 ezer nézőt jelent. Ma nincs olyan színész, aki plusz egy nézőt vonzana. Ismét nivellálódott a mezőny. Megfigyelhető, hogy a színjátszás jelenlegi állapota a fiatal filmes nemzedékben szélsőséges ellenhatást termelt ki, nem is dolgoznak hivatásos színészekkel. Egy színészt nem lehet megtanítani arra – nincs rá ideje –, hogy úgy motorozzon, mint az, aki naponta csinálja. A rendezők megkeresik tehát azt az embert, még ha az országot kell is bejárni érte. Talán a tévével kellene összefogni, hogy az időigényes munkához biztonsági hátteret teremthessünk a színészeknek. Ha nincs anyagi fedezete a rendezői követelésnek, hiába az óhaj, hogy akár hónapokon át csak neki dolgozzon a színész, s ne kelljen elvállalnia még öt más feladatot a filmszerep mellett.
– A filmszínjátszás napra készen változó szakma; a világ élvonalára figyelve kell az elméleti és gyakorlati képzést megoldani. Harminc éve írnak az amerikai filmszínészstúdiókról, ahonnan évente kerül ki egy-egy világsztár. A magyar filmszakmából még soha senki nem járt kint, pedig ott kellene ülni és figyelni, hogyan is csinálják. Itthon akár tanfolyamszerűen vetítéseken kellene részletesen elemezni, hogy egy-egy szenzációs színészi alakítás miből tevődik össze, mennyi benne a mesterség, mennyi az igazi tudás, a tehetség, az egyéniség. De Niro A taxisofőrben tíz percen keresztül fekszik az ágyán a vacak albérletében, és közben akkora feszültség árad belőle, hogy a néző a pattanásig feszült idegeiben érzi, hogy a következő pillanatban valaminek történnie kell, és hogy bármi megtörténhet. Másik példa: Suksin ül a vonaton, hosszú percek telnek el, és nem tudom levenni róla a szemem. Nem csinál semmit, de az egész lénye sugallja, hogy valami készül benne, de hogy mi, arról nem tart „néma kiselőadást”. Az ilyen többesélyes játék nagy odaadást kíván; nálunk a színészek védekező reflexeket fejlesztenek ki magukban a „mondjátok meg, hogy mit csináljak”-féle szintig, mert be akarják osztani az energiájukat, hogy másra is jusson.
– Szükség van filmszínészképzésre, a főiskolai kísérlet remélhetően nyitánya lesz egy professzionista tantervnek, és a filmszínjátszás beépül a főiskolai tananyagba.
András Ferenc, a filmgyár színészcsoportjának vezetője:
– Az esti tagozatos filmszínészosztály, mint kísérlet, eredményét tekintve öszvér módon sikeredett. Ebben sok egyéb mellett közrejátszottak a körülmények; Gábor Pál sokszor szélmalomharcra kényszerült, s nem is mellesleg szólva egy jó szót nem kapott azért, amit csinált, bár óriási energiákat áldozott a kísérlet sikeréért. Úgy érzem, a hallgatókat mi sem használtuk ki eléggé, nem ismertük ki kellőképpen a lehetőségeiket. Annak nem volt értelme, hogy a szinte csak statisztaszerepekkel elvonják őket a főiskolai foglalkozásoktól. Az ebből adódó nézeteltérések elkerülésére a főiskola és a rendezői osztály között egyezség született, csak szereppel lehetett a hallgatókat megbízni, olyannal, ami megérte a rendezőnek is és a színésznövendéknek is. Ez a korlátozás is magyarázza, hogy a filmszínészosztály foglalkoztatása számszerűen nem mondható maximálisnak. Bár nem minden hallgató jutott úgy szóhoz, hogy megmutathassa a benne levő lehetőségeket, de akiről egyértelműen kiderült, hogy jól használható és nagyon tehetséges, annak a filmgyár szerződést ajánlott. Az igazsághoz tartozik, hogy a többiek számára sem veszett el a filmezés, mint lehetőség.
– Filmszínészképzésre okvetlenül szükség van. Tapasztalataim szerint nálunk szövegértelmező színjátszás folyik. A film viszont állapotok kifejeződése. A film például meg tudja tenni, hogy egyetlen pillantásban ábrázolja a háborút, egy arc biológiai és fiziológiai létezésével mutasson be egy egész kort. A színpadon ettől eltérő követelményeknek kell megfelelni, de megfigyeléseim szerint az igazi nagy színészek fiatal korukban sokat filmeztek, úgy jutottak el a nagy színpadi alakításokig. Soós Imre, Szirtes, Törőcsik, Madaras, Kozák András rá a példa. Ha Latinovitsra gondolunk, először róla is a Szindbád jut eszünkbe, bár Latinovits univerzális zseni volt.
– Filmezés nélkül elképzelhetetlen a filmszínészképzés. A tévéstúdió nem helyettesítheti a filmezést. A hasonlóságok mellett lényeges különbségek választják el a kettőt. Ha a filmben két snittet egymás mellé tesznek, annak jelentéstartalma van; a tévéből hiányzik ez az asszociatív jelentés. A tévéstúdiónak természetesen nagy előnye és varázsa az azonnali visszanézhetőség. Az oktatás szempontjából ennek rendkívül nagy jelentősége van, s ha rajtam múlna, én minden színészi alakítást rögzítenék és visszajátszanék.
– Kizárólag a képzéstől nem várhatunk mindent. Nem elég tanítani és megtanulni, a nagysághoz egyéniség is kell. Egy Soós Imre, egy Latinovits nem pótolható. James Dean, Cybulski, De Niro, Dustin Hoffmann, Al Pacino megjelenése a vásznon forradalmat hozott a színjátszásban. Én hiszek a színészben, és hiszem azt, hogy színészek nélkül nem lehet maradandóan nagy filmet csinálni. Az amatőrökkel készült film először lenyűgöz, második megnézésre halálosan unalmas.
– A magam részéről kételyeim is vannak a filmszínészképzéssel kapcsolatban. Mindenekelőtt itt van az ellentmondás: ki oktassa? Más játékstílust kívánok én a színésztől és megint mást a kollégáim, külön-külön. Kinek az igényéhez, milyen játékeszményhez igazodjon a képzés? Ha pedig megvan, hogy mit, még mindig ott van a mikor és a hogyan kérdése. Gyermekkorban kell kezdeni, vagy a főiskolán, vagy már gyakorlat közben? Az biztos, hogy nem padok között, tanteremben. De milyen képzési technikával? Mert a technikáját is ki kellene találni. A sok kérdőjel között egy dolog viszont biztos, amit már említettem: film nélkül nem lehet filmszínészetet tanítani.
*
– A kísérleti osztályban szerzett tapasztalatok és a szakmai igények után lássuk: hogyan alakul a jövőben a filmszínészképzés a főiskolán?
Vadász László főtitkár:
– A három év sok fontos és jó tapasztalatát szeretnénk hasznosítani, de ennek valószínűleg nem a most kipróbált út a legkedvezőbb formája. Sokféle nehézség merült fel menet közben; a hallgatók egyidejűleg tanultak és dolgoztak; noha több tehetséges hallgató végez az osztályban, mindössze ketten kerülnek a MAFILM-hez, és így tovább. Mivel a filmművészet is megkívánja a színészi alapképzést, a filmszakma és a filmgyár vezetőivel úgy döntöttünk, hogy bár hasonló osztályt nem indítunk, a főiskola színészosztályaiban már az első két évben önálló tantárggyá lép elő a filmszínészet. Szabó István évek óta tart filmszínész-foglalkozást a másodéveseknek, a továbblépés érdekében ezután már az első évben megkezdődik a filmszínészet oktatása. A foglalkozásokat Gábor Pál, illetve Szabó István vezeti majd a két első osztályban. Gábor Pál Fábry Zoltán mellett is dolgozik a főiskolán, a tervek szerint a filmrendező szakos hallgatókkal közös órákra is sor kerülne, Fábry Zoltán vezetésével. A filmszínészórákat a főiskolai tévéstúdióban tartják, ott rögzíthető és visszanézhető a kamera előtti játék. A magyar filmszakmának arra van szüksége, hogy minden leendő színész megismerkedjen a filmszínészet sajátos követelményeivel; ezt kívánja szolgálni a főiskolai képzés ilyen irányú továbbfejlesztése.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1980/07 28-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7791 |
